Eremo delle Carceri...

... négy km-re a városfaltól, fent a Monte Subasio oldalában az erdőben van ez a kolostor, ahol Assisi Szent Ferenc sok időt töltött imádkozással és elmélkedéssel. A "grotta", amelyben aludt, a minimális kényelmet is nélkülözte, a sziklák talán ma is ugyanolyanok, mint amikor a Szent a hátát nekik vetve próbált pihenni néhány órát, feltehetően fázva és éhesen. Megsimítani azokat a köveket... leírhatatlan érzés, amely könnyeket csal az ember szemébe.

Az erdei út elején pedig Francesco, ismét Fiorenzo Bacci keze nyomán, amint a Holdban és a csillagokban gyönyörködik ("La Luna e le stelle")  Egyszerű saruját ledobta, ebben a percben gondtalan, elégedett és nyugodt, talán el is alszik néhány percen belül... Mintha élne, mintha bármelyik percben felállhatna - mintha itt lenne valós testben is közöttünk. Szeretnivaló most is... azonnal meg is kell simogatnom a homlokát... :)

(Az utolsót kivéve saját fotók.)

San Damiano, 1226

Szent Ferenc a San Damiano kertjében ül, 1226 nyarán. Az általa alapított, immár több ezer főt  magába foglaló rendben ellentétek és szétszakadozás mutatkoznak: a testvérek egyre kevésbé élnek az Alapító szándéka szerinti értékek, elvek szellemében. Ferencet súlyos betegségek gyötrik: a sok évi nélkülözés és kemény életmód 46 éves korára felőrölte a szervezetét. Legsúlyosabb a szembetegsége: valószínűleg trachoma gyötri, amely a szemhéj belső gyulladását jelenti, és aminek akkoriban még nem volt gyógymódja; megromlott a látása és folyamatos fájdalmak kínozzák. Élete végefelé 50 napot tölt a San Damianoban, ahol Klára és a nővérek ápolják, álmatlan éjszakáinak egyikén írja meg a csodálatos Naphimnuszt.

Francesco a Santa Maria degli Angeli templomra néz vágyakozva, amelyben ott a kicsinyke Porziunkola, a ferences rend "bázisa", ahol a testvérekkel a legtöbbet tartózkodtak. Arcán és tekintetén látszik a meggyötörtség, a fájdalom, mégis valami hihetetlen nyugalom lengi körül, békesség és szeretet tölt el minket is, akik arra járunk. Köszönjük az érzést, kedves Fiorenzo Bacci (aki más szobrok kapcsán is lesz még emlegetve :) ).

(Saját fotók)

Fratello Sole

A vágyva-vágyott assisi kirándulás megtörtént, csodálatos volt... így lesz most majd néhány bejegyzés, aminek Szent Ferenc és Szent Klára lesz a "főszereplője". :)

A fenti freskó a Szent Ferenc Bazilika egyik oldalhajójában látható, Cimabue alkotása, 1265 körül. Millió ábrázolás létezik Francescoról, de ezt tartják a leghitelesebbnek, mert mindössze néhány évtizeddel a halála után készült, így valószínűsíthető, hogy még kortárs szemtanúk véleményezhették az alak megformálását. Celanói Tamás Szent Ferenc élete c. művében (1200-as évek második fele) így ír róla:

Termetre közepes, de inkább alacsony növésű volt, feje közepes nagyságú és kerek, arca kissé megnyúlt és előreálló, homloka lapos és alacsony, szemei közepes nagyságúak, feketék és egyszerűséget sugárzók, haja sötétbarna, szemöldöke egyenes, orra szabályos, finom metszésű és egyenes... fülei szétállóak, de kicsinyek, halántéka lapos... fogai egyenletesek és fehérek, ajkai kicsinyek és finom metszésűek, szakálla fekete, ritkás... nyaka finom hajlású, vállai egyenesek, karjai rövidek, kézfeje keskeny, ujjai hosszúak, körmei kiállók, lábszárai vékonyak, lábfeje kicsi, bőre pedig finom volt.

Ami a személyes részt illeti: megható volt ülni a padban, felnézni rá... és hálát adni Istennek, hogy az 1997-es földrengés - amelynek áldozatul esett sok Giotto freskó a felső templomban - megkímélte Szent Ferenc törékeny alakját.

A víz alatt

Portofino közelében (Liguria tartomány), a San Fruttuoso Apátság előtti tengerszakasz rejti a mélyében a kitárt karú Krisztus szobrot. Az egyik legendás olasz könnyűbúvár kezdeményezte a szobor elkészítését és elhelyezését, akinek a barátja a tenger áldozata lett. 1954-ben került mostani helyére Guido Galletti bronzszobra, mindörökké emléket állítva mindazoknak, akik a tengerben vesztették életüket, vagy pedig más módon a tengernek áldozták azt. A szobor 2,5 méter magas, 260 kg, 17 méter mélyen rögzítették a tengerfenékbe. Anyagába beleolvasztották közadakozásból számtalan sportoló érmét, harangok, ágyúk darabjait. Nincs túlságosan mélyen, egy nagy levegővétellel még egy ügyes úszó is megláthatja a különleges alkotást (sőt, amikor nyugodt a tenger, akár egy csónakból is lehet látni). Minden év augusztusában pedig megható ünnepségre kerül sor a fövenyen azok emlékére, akiket a tenger magába fogadott. Megszentelik a vizet, majd a könnyűbúvárok lemerülnek és koszorút helyeznek el Krisztus fején, közben a parton szentmisét celebrálnak. (Forrás: Ízes Itália, 7.szám)

(Ugye, hogy az olaszokat mennyire lehet szeretni? :-) )

Pieta

A "Pieta" (Fájdalmas Anya) általánosságban a keresztről levett Krisztus testét ölében tartó, fiát sirató Mária ábrázolása a művészet minden területén. Michelangelo csodálatos szobra (1499.) a maga 1,74x1,95-ös méretével tényleg ennyire kicsinek látszik a Szent Péter Bazilika egyik oldalkápolnájában. Nem igazán tudok napirendre térni felette, hogyan tudott az akkor mindössze 24 éves művész két ilyen gyönyörű arcot alkotni a merev és hideg márványból, mint ahogy azon sem, hogy hogyan tudta az anyag redőit így kifaragni, mintha tényleg csak egy szélfuvallat kellene, hogy megmozduljanak... és akkor még nem beszéltünk a finom erekről a bőr alatt, a hajszálakról, az izmokról... az ember csak áll ott és hitetlenkedik (plusz sírógörcsöt kap, de mivel ezzel nincs egyedül ott a Bazilikában, így nem törődik vele senki :-) ).

A Mária keblén futó szalag felirata: MICHELANGELUS. BUONARROTUS. FLORENTINUS. FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Az Anya fiatalabb a Fiúnál, hogy mindörökké szűznek lássék, Krisztus viszont a halála után is olyan, mint bárki emberfia. Mária a fájdalmát lelkében őrzi, arca az isteni akaratba való belenyugvást tükrözi. Mária ruhája dúsan redőzött, így biztosabban kelti azt a benyomást, hogy meg tudja tartani ölében halott fia testét.

Nem tudom, láttam-e szebbet életemben... és éppen három hét múlva újra...

Nagyszombat

Lehet utánaolvasni, bebizonyítani, cáfolni... de az én hitem szerint a Torinói Lepel Jézus Krisztus arcvonásait hordozza. A szövet túlélt kétezer évet, olajban főzték, felgyulladt, vizesedett, penészedett, piszkosodott különböző rejtekhelyeken, mégsem fakult meg rajta a szakállas férfi arcképe. Vannak ügyes kísérletek még a reprodukálásra is, de igazából lehet mondani, hogy senki nem tudja, hogyan rögzülhetett így a kép a rostok közé. A két éves katekézisnek mindenképpen az egyik legemlékezetesebb pillanata volt, mikor a kérdésre, hogy ugyan mi lehetett az a fény- és hőjelenség, ami képes volt az arcmás negatívját létrehozni kétezer évvel ezelőtt, a mai technikai feltételek hiányában... egyszerűen nem volt más válasz, mint a Feltámadás...

Nagypéntek

Munkácsy Mihály: Golgota, 1884.

A keresztre feszítés után sötétség borult a világra. A festményen Jézus feje fölött nincsen glória: Krisztus emberként szenvedve éli utolsó pillanatait. A kép bal oldalán fehér lovon ülő, kivilágló alakban láthatjuk viszont az arcát, amint visszanéz földi porhüvelyére. Mintha várna valamire... az utolsó pillanatra, amikor a lélek elhagyja a földi testet. Ebben az alakban van a folytatás: a halál utáni élet, a feltámadás, az új evangelizáció reménysége, ahogy a Jelenések Könyve írja (19,11-13): Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. (...) Szeme olyan, mint a lobogó tűz. (...) Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják.

Munkácsy nem talált modellt Krisztus alakjához, ezért meglehetősen bizarr módon saját magát állította be a keresztre feszített pózába. Vannak pillanatok, amikor ezt meglehetősen tiszteletlennek érzem, de talán inkább az elkötelezettségnek egy olyan példája, ami nem minden művésznek adatik meg.

De Suse márki fényképe a festőről