Tranzitus

San Francesco, Assisi, 1182. július 5. – Porciunkula 1226. október 4.

Augusztus 11. - Assisi

Assisi Szent Klára napját ünnepeljük. Védőszentem Ő, a hozzá és Szent Ferenchez való kötődésem pedig több évtizedes, szeretettel teli és megingathatatlan. Mindent elmondanak Kláráról az okos források, itt legyenek most inkább (végre!) saját fotók...

... a medencéről, amelyben megkeresztelték...

... a San Rufino melletti házról, ahol gyermekkorát töltötte...

... a Róla elnevezett Bazilikáról...

... a San Damiano Kolostorról...

 

...az asztalról, ahol étkezett...

... és a dormitóriumról, ahol meghalt.

A Porziuncola kápolna ünnepén

A kicsike kápolna nevét többféleképpen írjuk, én az Assisiben megjelent útikönyvből másoltam át - de végül is nem ez a lényeg. A néhány négyzetméteres kis épület nagy jelentőséggel bír a ferences család életében: ez volt Szent Ferenc legkedvesebb tartózkodási helye, számos csodás esemény fűződik hozzá, a pápa 1216-ban búcsújáró hellyé tette. 

Megdöbbentő látvány, ahogy a Porziuncola fölé épített Angyalos Boldogasszony Bazilika óvja a kis épületet - templom a templomban. Óvja továbbá a helyet, ahol Szent Ferenc megtért az Úrhoz: egyes írások szerint a Transitus kápolna már megvolt akkor is, mások szerint csak később épült arra a helyre, ahol a szabad ég alatt Ferenc meghalt, társaitól körülvéve. 

Csodálatos helyek ezek... ott jártam néhány hónapja, mégis olyan nehezen tudom megfogalmazni, milyen érzés felkeresni őket, milyen érzés szó szerint Francesco lába nyomában járni. A kápolna belül néhány apróságtól eltekintve őrzi az eredeti állapotát, megérinthetjük a köveket, melyeket Ő is megérintett.

Maga a Bazilika csak 1679-ben készült el, építése elhúzódott, mert a ferences testvérek nehezen fogadták el nagyszabású mivoltát (miként a Szent Ferenc Bazilikáét is), és ellenezték, hogy a régebben ezen a helyen álló, Ferenc korabeli emlékeket lebontották építése érdekében. Egyébként ez egy érdekes vita: Istennek, Istenért épülnek a szebbnél-szebb templomok, nagyságát és dicsőségét hangsúlyozva, a történelem folyamán legtöbbször közadakozásból, közös munkával, az emberek azon szándéka alapján, hogy az Úrnak szeretetből mindent megadjanak, ami tehetségükből futja. Szent Ferenc viszont ezt írta:

"Vigyázzanak a testvérek, hogy templomokat, szegényes hajlékokat és minden épületet, amelyet számukra emelnek, csak abban az esetben fogadjanak el, ha azok illenek a szent szegénységhez, melyet a Regulában megígértünk."

(Assisi Szent Ferenc: Végrendelet, 1226. ősze, a halála előtt néhány héttel.)

Hát, ezen lehet vitatkozni. :-)

Nem túl jó, "titokban" készített fotó - de legalább saját (mint az összes többi ebben a postban). :-)

Mária szobra gyönyörűen ragyog, ha süt a Nap - ennél kicsit jobban... :-)

Ez egy régi fotó a szobor felhelyezéséről - lehet csodálkozni az arányokon. :-)

Eremo delle Carceri...

... négy km-re a városfaltól, fent a Monte Subasio oldalában az erdőben van ez a kolostor, ahol Assisi Szent Ferenc sok időt töltött imádkozással és elmélkedéssel. A "grotta", amelyben aludt, a minimális kényelmet is nélkülözte, a sziklák talán ma is ugyanolyanok, mint amikor a Szent a hátát nekik vetve próbált pihenni néhány órát, feltehetően fázva és éhesen. Megsimítani azokat a köveket... leírhatatlan érzés, amely könnyeket csal az ember szemébe.

Az erdei út elején pedig Francesco, ismét Fiorenzo Bacci keze nyomán, amint a Holdban és a csillagokban gyönyörködik ("La Luna e le stelle")  Egyszerű saruját ledobta, ebben a percben gondtalan, elégedett és nyugodt, talán el is alszik néhány percen belül... Mintha élne, mintha bármelyik percben felállhatna - mintha itt lenne valós testben is közöttünk. Szeretnivaló most is... azonnal meg is kell simogatnom a homlokát... :)

(Az utolsót kivéve saját fotók.)

San Damiano, 1226

Szent Ferenc a San Damiano kertjében ül, 1226 nyarán. Az általa alapított, immár több ezer főt  magába foglaló rendben ellentétek és szétszakadozás mutatkoznak: a testvérek egyre kevésbé élnek az Alapító szándéka szerinti értékek, elvek szellemében. Ferencet súlyos betegségek gyötrik: a sok évi nélkülözés és kemény életmód 46 éves korára felőrölte a szervezetét. Legsúlyosabb a szembetegsége: valószínűleg trachoma gyötri, amely a szemhéj belső gyulladását jelenti, és aminek akkoriban még nem volt gyógymódja; megromlott a látása és folyamatos fájdalmak kínozzák. Élete végefelé 50 napot tölt a San Damianoban, ahol Klára és a nővérek ápolják, álmatlan éjszakáinak egyikén írja meg a csodálatos Naphimnuszt.

Francesco a Santa Maria degli Angeli templomra néz vágyakozva, amelyben ott a kicsinyke Porziunkola, a ferences rend "bázisa", ahol a testvérekkel a legtöbbet tartózkodtak. Arcán és tekintetén látszik a meggyötörtség, a fájdalom, mégis valami hihetetlen nyugalom lengi körül, békesség és szeretet tölt el minket is, akik arra járunk. Köszönjük az érzést, kedves Fiorenzo Bacci (aki más szobrok kapcsán is lesz még emlegetve :) ).

(Saját fotók)

Fratello Sole

A vágyva-vágyott assisi kirándulás megtörtént, csodálatos volt... így lesz most majd néhány bejegyzés, aminek Szent Ferenc és Szent Klára lesz a "főszereplője". :)

A fenti freskó a Szent Ferenc Bazilika egyik oldalhajójában látható, Cimabue alkotása, 1265 körül. Millió ábrázolás létezik Francescoról, de ezt tartják a leghitelesebbnek, mert mindössze néhány évtizeddel a halála után készült, így valószínűsíthető, hogy még kortárs szemtanúk véleményezhették az alak megformálását. Celanói Tamás Szent Ferenc élete c. művében (1200-as évek második fele) így ír róla:

Termetre közepes, de inkább alacsony növésű volt, feje közepes nagyságú és kerek, arca kissé megnyúlt és előreálló, homloka lapos és alacsony, szemei közepes nagyságúak, feketék és egyszerűséget sugárzók, haja sötétbarna, szemöldöke egyenes, orra szabályos, finom metszésű és egyenes... fülei szétállóak, de kicsinyek, halántéka lapos... fogai egyenletesek és fehérek, ajkai kicsinyek és finom metszésűek, szakálla fekete, ritkás... nyaka finom hajlású, vállai egyenesek, karjai rövidek, kézfeje keskeny, ujjai hosszúak, körmei kiállók, lábszárai vékonyak, lábfeje kicsi, bőre pedig finom volt.

Ami a személyes részt illeti: megható volt ülni a padban, felnézni rá... és hálát adni Istennek, hogy az 1997-es földrengés - amelynek áldozatul esett sok Giotto freskó a felső templomban - megkímélte Szent Ferenc törékeny alakját.

A víz alatt

Portofino közelében (Liguria tartomány), a San Fruttuoso Apátság előtti tengerszakasz rejti a mélyében a kitárt karú Krisztus szobrot. Az egyik legendás olasz könnyűbúvár kezdeményezte a szobor elkészítését és elhelyezését, akinek a barátja a tenger áldozata lett. 1954-ben került mostani helyére Guido Galletti bronzszobra, mindörökké emléket állítva mindazoknak, akik a tengerben vesztették életüket, vagy pedig más módon a tengernek áldozták azt. A szobor 2,5 méter magas, 260 kg, 17 méter mélyen rögzítették a tengerfenékbe. Anyagába beleolvasztották közadakozásból számtalan sportoló érmét, harangok, ágyúk darabjait. Nincs túlságosan mélyen, egy nagy levegővétellel még egy ügyes úszó is megláthatja a különleges alkotást (sőt, amikor nyugodt a tenger, akár egy csónakból is lehet látni). Minden év augusztusában pedig megható ünnepségre kerül sor a fövenyen azok emlékére, akiket a tenger magába fogadott. Megszentelik a vizet, majd a könnyűbúvárok lemerülnek és koszorút helyeznek el Krisztus fején, közben a parton szentmisét celebrálnak. (Forrás: Ízes Itália, 7.szám)

(Ugye, hogy az olaszokat mennyire lehet szeretni? :-) )