„Ne énrajtam, hanem magatokon és fiaitokon sírjatok!” Mennyi okom volna, hogy magamon, lelkem elhanyagolt állapotán sírjak. Mily könnyen elaltatom lelkiismeretem szavát. Mily hamis érzelmekkel nyugtatom szívem, ha úgy érzem: valahogy csak megvagyok Istenemmel. De a környezetem, fiaim és lányaim, szomszédaim és a hozzám közel álló emberi világ rápillant-e a vele oly gyakorta szembejövő Krisztusra? Teszek-e valamit is azért – sopánkodás helyett – hogy mások is találkozzanak Vele?
A keresztet átöleli, Anyjával együtt szenved, Simon és Veronika szolgálatát elfogadja. Annál meglepőbb, hogy a részvevő könnyeket visszautasítja. Jó, hogy ez a visszautasítás mellbever. Egyébként könnyen úgy hinnénk: köszönje meg Isten, hogy szóba állunk Vele.
/Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése