Tranzitus

San Francesco, Assisi, 1182. július 5. – Porciunkula 1226. október 4.

Augusztus 11. - Assisi

Assisi Szent Klára napját ünnepeljük. Védőszentem Ő, a hozzá és Szent Ferenchez való kötődésem pedig több évtizedes, szeretettel teli és megingathatatlan. Mindent elmondanak Kláráról az okos források, itt legyenek most inkább (végre!) saját fotók...

... a medencéről, amelyben megkeresztelték...

... a San Rufino melletti házról, ahol gyermekkorát töltötte...

... a Róla elnevezett Bazilikáról...

... a San Damiano Kolostorról...

 

...az asztalról, ahol étkezett...

... és a dormitóriumról, ahol meghalt.

A Porziuncola kápolna ünnepén

A kicsike kápolna nevét többféleképpen írjuk, én az Assisiben megjelent útikönyvből másoltam át - de végül is nem ez a lényeg. A néhány négyzetméteres kis épület nagy jelentőséggel bír a ferences család életében: ez volt Szent Ferenc legkedvesebb tartózkodási helye, számos csodás esemény fűződik hozzá, a pápa 1216-ban búcsújáró hellyé tette. 

Megdöbbentő látvány, ahogy a Porziuncola fölé épített Angyalos Boldogasszony Bazilika óvja a kis épületet - templom a templomban. Óvja továbbá a helyet, ahol Szent Ferenc megtért az Úrhoz: egyes írások szerint a Transitus kápolna már megvolt akkor is, mások szerint csak később épült arra a helyre, ahol a szabad ég alatt Ferenc meghalt, társaitól körülvéve. 

Csodálatos helyek ezek... ott jártam néhány hónapja, mégis olyan nehezen tudom megfogalmazni, milyen érzés felkeresni őket, milyen érzés szó szerint Francesco lába nyomában járni. A kápolna belül néhány apróságtól eltekintve őrzi az eredeti állapotát, megérinthetjük a köveket, melyeket Ő is megérintett.

Maga a Bazilika csak 1679-ben készült el, építése elhúzódott, mert a ferences testvérek nehezen fogadták el nagyszabású mivoltát (miként a Szent Ferenc Bazilikáét is), és ellenezték, hogy a régebben ezen a helyen álló, Ferenc korabeli emlékeket lebontották építése érdekében. Egyébként ez egy érdekes vita: Istennek, Istenért épülnek a szebbnél-szebb templomok, nagyságát és dicsőségét hangsúlyozva, a történelem folyamán legtöbbször közadakozásból, közös munkával, az emberek azon szándéka alapján, hogy az Úrnak szeretetből mindent megadjanak, ami tehetségükből futja. Szent Ferenc viszont ezt írta:

"Vigyázzanak a testvérek, hogy templomokat, szegényes hajlékokat és minden épületet, amelyet számukra emelnek, csak abban az esetben fogadjanak el, ha azok illenek a szent szegénységhez, melyet a Regulában megígértünk."

(Assisi Szent Ferenc: Végrendelet, 1226. ősze, a halála előtt néhány héttel.)

Hát, ezen lehet vitatkozni. :-)

Nem túl jó, "titokban" készített fotó - de legalább saját (mint az összes többi ebben a postban). :-)

Mária szobra gyönyörűen ragyog, ha süt a Nap - ennél kicsit jobban... :-)

Ez egy régi fotó a szobor felhelyezéséről - lehet csodálkozni az arányokon. :-)

Eremo delle Carceri...

... négy km-re a városfaltól, fent a Monte Subasio oldalában az erdőben van ez a kolostor, ahol Assisi Szent Ferenc sok időt töltött imádkozással és elmélkedéssel. A "grotta", amelyben aludt, a minimális kényelmet is nélkülözte, a sziklák talán ma is ugyanolyanok, mint amikor a Szent a hátát nekik vetve próbált pihenni néhány órát, feltehetően fázva és éhesen. Megsimítani azokat a köveket... leírhatatlan érzés, amely könnyeket csal az ember szemébe.

Az erdei út elején pedig Francesco, ismét Fiorenzo Bacci keze nyomán, amint a Holdban és a csillagokban gyönyörködik ("La Luna e le stelle")  Egyszerű saruját ledobta, ebben a percben gondtalan, elégedett és nyugodt, talán el is alszik néhány percen belül... Mintha élne, mintha bármelyik percben felállhatna - mintha itt lenne valós testben is közöttünk. Szeretnivaló most is... azonnal meg is kell simogatnom a homlokát... :)

(Az utolsót kivéve saját fotók.)

San Damiano, 1226

Szent Ferenc a San Damiano kertjében ül, 1226 nyarán. Az általa alapított, immár több ezer főt  magába foglaló rendben ellentétek és szétszakadozás mutatkoznak: a testvérek egyre kevésbé élnek az Alapító szándéka szerinti értékek, elvek szellemében. Ferencet súlyos betegségek gyötrik: a sok évi nélkülözés és kemény életmód 46 éves korára felőrölte a szervezetét. Legsúlyosabb a szembetegsége: valószínűleg trachoma gyötri, amely a szemhéj belső gyulladását jelenti, és aminek akkoriban még nem volt gyógymódja; megromlott a látása és folyamatos fájdalmak kínozzák. Élete végefelé 50 napot tölt a San Damianoban, ahol Klára és a nővérek ápolják, álmatlan éjszakáinak egyikén írja meg a csodálatos Naphimnuszt.

Francesco a Santa Maria degli Angeli templomra néz vágyakozva, amelyben ott a kicsinyke Porziunkola, a ferences rend "bázisa", ahol a testvérekkel a legtöbbet tartózkodtak. Arcán és tekintetén látszik a meggyötörtség, a fájdalom, mégis valami hihetetlen nyugalom lengi körül, békesség és szeretet tölt el minket is, akik arra járunk. Köszönjük az érzést, kedves Fiorenzo Bacci (aki más szobrok kapcsán is lesz még emlegetve :) ).

(Saját fotók)

Fratello Sole

A vágyva-vágyott assisi kirándulás megtörtént, csodálatos volt... így lesz most majd néhány bejegyzés, aminek Szent Ferenc és Szent Klára lesz a "főszereplője". :)

A fenti freskó a Szent Ferenc Bazilika egyik oldalhajójában látható, Cimabue alkotása, 1265 körül. Millió ábrázolás létezik Francescoról, de ezt tartják a leghitelesebbnek, mert mindössze néhány évtizeddel a halála után készült, így valószínűsíthető, hogy még kortárs szemtanúk véleményezhették az alak megformálását. Celanói Tamás Szent Ferenc élete c. művében (1200-as évek második fele) így ír róla:

Termetre közepes, de inkább alacsony növésű volt, feje közepes nagyságú és kerek, arca kissé megnyúlt és előreálló, homloka lapos és alacsony, szemei közepes nagyságúak, feketék és egyszerűséget sugárzók, haja sötétbarna, szemöldöke egyenes, orra szabályos, finom metszésű és egyenes... fülei szétállóak, de kicsinyek, halántéka lapos... fogai egyenletesek és fehérek, ajkai kicsinyek és finom metszésűek, szakálla fekete, ritkás... nyaka finom hajlású, vállai egyenesek, karjai rövidek, kézfeje keskeny, ujjai hosszúak, körmei kiállók, lábszárai vékonyak, lábfeje kicsi, bőre pedig finom volt.

Ami a személyes részt illeti: megható volt ülni a padban, felnézni rá... és hálát adni Istennek, hogy az 1997-es földrengés - amelynek áldozatul esett sok Giotto freskó a felső templomban - megkímélte Szent Ferenc törékeny alakját.

A víz alatt

Portofino közelében (Liguria tartomány), a San Fruttuoso Apátság előtti tengerszakasz rejti a mélyében a kitárt karú Krisztus szobrot. Az egyik legendás olasz könnyűbúvár kezdeményezte a szobor elkészítését és elhelyezését, akinek a barátja a tenger áldozata lett. 1954-ben került mostani helyére Guido Galletti bronzszobra, mindörökké emléket állítva mindazoknak, akik a tengerben vesztették életüket, vagy pedig más módon a tengernek áldozták azt. A szobor 2,5 méter magas, 260 kg, 17 méter mélyen rögzítették a tengerfenékbe. Anyagába beleolvasztották közadakozásból számtalan sportoló érmét, harangok, ágyúk darabjait. Nincs túlságosan mélyen, egy nagy levegővétellel még egy ügyes úszó is megláthatja a különleges alkotást (sőt, amikor nyugodt a tenger, akár egy csónakból is lehet látni). Minden év augusztusában pedig megható ünnepségre kerül sor a fövenyen azok emlékére, akiket a tenger magába fogadott. Megszentelik a vizet, majd a könnyűbúvárok lemerülnek és koszorút helyeznek el Krisztus fején, közben a parton szentmisét celebrálnak. (Forrás: Ízes Itália, 7.szám)

(Ugye, hogy az olaszokat mennyire lehet szeretni? :-) )

Pieta

A "Pieta" (Fájdalmas Anya) általánosságban a keresztről levett Krisztus testét ölében tartó, fiát sirató Mária ábrázolása a művészet minden területén. Michelangelo csodálatos szobra (1499.) a maga 1,74x1,95-ös méretével tényleg ennyire kicsinek látszik a Szent Péter Bazilika egyik oldalkápolnájában. Nem igazán tudok napirendre térni felette, hogyan tudott az akkor mindössze 24 éves művész két ilyen gyönyörű arcot alkotni a merev és hideg márványból, mint ahogy azon sem, hogy hogyan tudta az anyag redőit így kifaragni, mintha tényleg csak egy szélfuvallat kellene, hogy megmozduljanak... és akkor még nem beszéltünk a finom erekről a bőr alatt, a hajszálakról, az izmokról... az ember csak áll ott és hitetlenkedik (plusz sírógörcsöt kap, de mivel ezzel nincs egyedül ott a Bazilikában, így nem törődik vele senki :-) ).

A Mária keblén futó szalag felirata: MICHELANGELUS. BUONARROTUS. FLORENTINUS. FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Az Anya fiatalabb a Fiúnál, hogy mindörökké szűznek lássék, Krisztus viszont a halála után is olyan, mint bárki emberfia. Mária a fájdalmát lelkében őrzi, arca az isteni akaratba való belenyugvást tükrözi. Mária ruhája dúsan redőzött, így biztosabban kelti azt a benyomást, hogy meg tudja tartani ölében halott fia testét.

Nem tudom, láttam-e szebbet életemben... és éppen három hét múlva újra...

Nagyszombat

Lehet utánaolvasni, bebizonyítani, cáfolni... de az én hitem szerint a Torinói Lepel Jézus Krisztus arcvonásait hordozza. A szövet túlélt kétezer évet, olajban főzték, felgyulladt, vizesedett, penészedett, piszkosodott különböző rejtekhelyeken, mégsem fakult meg rajta a szakállas férfi arcképe. Vannak ügyes kísérletek még a reprodukálásra is, de igazából lehet mondani, hogy senki nem tudja, hogyan rögzülhetett így a kép a rostok közé. A két éves katekézisnek mindenképpen az egyik legemlékezetesebb pillanata volt, mikor a kérdésre, hogy ugyan mi lehetett az a fény- és hőjelenség, ami képes volt az arcmás negatívját létrehozni kétezer évvel ezelőtt, a mai technikai feltételek hiányában... egyszerűen nem volt más válasz, mint a Feltámadás...

Nagypéntek

Munkácsy Mihály: Golgota, 1884.

A keresztre feszítés után sötétség borult a világra. A festményen Jézus feje fölött nincsen glória: Krisztus emberként szenvedve éli utolsó pillanatait. A kép bal oldalán fehér lovon ülő, kivilágló alakban láthatjuk viszont az arcát, amint visszanéz földi porhüvelyére. Mintha várna valamire... az utolsó pillanatra, amikor a lélek elhagyja a földi testet. Ebben az alakban van a folytatás: a halál utáni élet, a feltámadás, az új evangelizáció reménysége, ahogy a Jelenések Könyve írja (19,11-13): Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. (...) Szeme olyan, mint a lobogó tűz. (...) Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják.

Munkácsy nem talált modellt Krisztus alakjához, ezért meglehetősen bizarr módon saját magát állította be a keresztre feszített pózába. Vannak pillanatok, amikor ezt meglehetősen tiszteletlennek érzem, de talán inkább az elkötelezettségnek egy olyan példája, ami nem minden művésznek adatik meg.

De Suse márki fényképe a festőről

Nagycsütörtök

Giovanni Antonio Sogliani:Jézus megmossa a tanítványok lábát

Szombathelyen Veres András püspök idézi fel a liturgia keretében a nagycsütörtöki eseményeket (2010.)

Az Utolsó Vacsora napja, amelyen Jézus vendégül látta tanítványait, a 12 apostolt, akiknek az étkezés megkezdése előtt alázata és szeretete jeléül megmosta a lábát. Ezen a vacsorán történt az Eucharisztia, az Oltári Szentség alapítása (Krisztus teste és vére), továbbá a papi szentség alapítása is azzal, hogy a papok megkapták az átváltoztatás képességét ("ezt cselekedjétek az én emlékezetemre"). A vacsora után a Getsemani kertben elfogták Őt, másnap pedig kereszthalálra ítélték. Húsvét /pészah/ volt ekkor, ami eredetileg zsidó vallási ünnep, emlékezés az egyiptomi fogságból való megmenekülésre.

Csütörtök este a harangok elhallgatnak. A szentmise után oltárfosztás következik, amely Jézus elfogatását és ruháitól való megfosztását jelképezi. Az oltári szentséget a megszokottól eltérően egy erre kijelölt őrzési helyre viszik, az örökmécses pedig elalszik szombatig, a feltámadási nagymiséig, amikor a harangok is újra megszólalnak. Az estét a lamentáció, virrasztás fejezi be, nagyon szép és megható emlékezés az éjszakára, amikor az apostolok mind elaludtak, magára hagyva Mesterüket a félelemben. A sötét templomban csak gyertyák égnek, amelyekből minden zsoltárvers után eloltanak egyet. Végül ott maradunk néhány percre a teljes sötétségben, miként Krisztus is egyedül volt az utolsó éjszakán.

Keresztút XIV.

XIV. Stáció: Jézus testét sírba teszik

Miként az új és tiszta sír az Úr testét, megtisztított szívembe zárom én is Őt, hogy részese legyek a feltámadásnak. Hozzám tér a szentáldozásban, lakást vesz magának bűnbánó lelkemben. Őrizője leszek s Ő nékem őrizőm. Az Ő isteni lelkének lángja világít bennem és körülöttem a legsötétebb sötétben is, míg el nem jön feltámadásom hajnala.

Minden sír olyan, mint egy hatalmas torok: elnyel és elemészt. Jézus, Te éppen azért jöttél, hogy ne a sír legyen a végállomás.

/Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író/

Keresztút XIII.

XIII. Stáció: Jézus testét leveszik a keresztről

A megtört szívű Édesanya ölébe veszi gyermekét. Őnála mindig megtalálom az Urat: betlehemi gyermekként és golgotai halálban. Hozzá bizton menekülhet mindenki, aki úgy érzi, sötétség borul életére. Mária nemcsak Jézust, nemcsak a megszomorodott Jánost, hanem mindenkit gyermekének tart. Boldogok, akik Jézus Anyjának karjai közt keresnek menedéket. Még a halálban sem maradnak gyámolatlanul.

A tömeg hátat fordított, szétoszlott, pedig a halottnak még mindig volt mit ajándékoznia. Anyát adott. Ó Mária, Fiad érdekében, aki ott nyugszik most öledben, nem emelted imára kezedet. Ezt Ő nem is szerette volna.

/Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író/

Keresztút XII.

XII. Stáció: Jézus meghal a kereszten

Beteljesedett. Ez a történelmi pillanat pecsétet tett arra, hogy mostantól a megtévedt, de végülis megtért lator is az örök boldogság várományosa. Bárcsak ne halasztanám én is az utolsó órára megtérésemet, s már most komolyan venném a kereszt tövében elhangzó, megrendült vallomást: Ő valóban Isten Fia volt.

Áll a kereszt, rajta az áldozat. Érdemes volt neki megszületnie? Pál apostol azt mondja, jobban nyissuk ki szemünket.”Tekintsünk boldog örömmel a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjére. Benne van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk.” Épp a szörnyű keresztfából tud megszületni az igazi emberi reménység.

/Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író/

Keresztút XI.

XI. Stáció: Jézust keresztre feszítik

Szívemen dobol a kalapács ütése, ahogyan a szegek átlyuggatják az Atya Egyszülöttjének testét. Értünk, ami üdvösségünkért lett emberré, mert úgy szerette Isten a világot, hogy Fiát áldozta fel értünk. Most még a földön fekszik kereszt-ágyára kiterítve, de felemelik majd, hogy kitárt karjával átölelje a világot és utat mutasson a Lent és Fent között vergődő embereknek. – A kereszt jelével indultam az életbe, de hányszor hátat fordítok annak a keresztnek, melyen az Élet halni szállt, s megtörte a halál hatalmát!

Nem volt elég, hogy odaállj a kereszt mellé. Szilárdan odaszögeztek: forrj eggyé kereszteddel. Én is elkötelezem magam melletted. Csatlakozom tudatosan Hozzád.

/Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író/